Reggel kómásan, óriási gombóccal a torkomban keltem fel, majd miután az órámra pillantva megállapítottam, hogy még csak hajnali hat óra. Mivel tudtam, hogy már úgy is felesleges visszaaludnom, így elterveztem, hogy lassan elkészülődöm. Miután felvettem - számomra - hétköznapi szettemet, hosszú, hollófekete hajamat egy laza copfba fogtam. Ezután a táskámba is bedobtam egy-két cuccot, majd kénytelen voltam lemenni. A konyhába. Anyuhoz.
Vegyes érzelmek közt sétáltam lefelé a lépcsőn, majd az utolsó lépcsőfokon megálltam. Vettem egy mély lélegzetet, majd a korlátot elengedve, lassan lépkedve haladtam a konyha felé.
- Jó reggelt - köszöntem halkan, miközben ügyeltem rá, hogy ne kerüljek szemkontaktusba anyuval.
Nem esett nehezemre, ugyanis őt cseppet sem izgattam, így köszönésképpen is csak dünnyögött valamit, meg sem fordulva a konyhapulttól. Mélyen, legbelül nagyon is fájt, kívül pedig örültem, hogy nem kezd el nekem prédikálni a "kamaszodik a lányom"-témáról. A telefonomat a kezemben szorongatva, arra jutottam, hogy le kéne ülni. Ledobtam a táskámat a konyhapulttal szemben lévő egyik bárszék lábához, majd megkerülve a pultot, kivettem egy poharat a szekrényből. Töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd mivel gondoltam, hogy anyu már nem fog nekem palacsintát sütni - mint tegnap -, így a gyümölcsös tálból elvettem egy banánt és egy almát. Elővettem hozzá egy tálat, majd egy kést, végül gabonapelyhet. Miután visszaültem a székemre, gondosan megpucoltam a gyümölcsöket, ügyet sem vetve a konyhában beálló kínos csendre. Az egész konyhában csak az én késem koppanása hallatszott. Összekockáztam a gyümölcsöket, majd összekevertem a gabonapehellyel. A fiókból kivettem egy kanalat, majd sok próbálkozás után sikerült minimális hangerővel elropogtatni a reggelimet. Mikor már azt hittem, hogy megőrülök a kínos csendtől, dobogást hallottam a lépcső felől. Így arra a következtetésre jutottam, hogy vagy Christophert megszemélyesítő megmentőm érkezett meg vagy egy csillámpóni szökdécsel lefelé szivárványt hányva. Nagy nehezen kizártam a második lehetőséget, így az elsőt felfogva, boldogan nyeltem le a a falatot. A következő pillanatban már ott állt mellettem, bár neki sem volt az a rózsás kedve, ami rá nem jellemző. Így én is leszedtem a vigyort a képemről és tovább bámultam a reggelimet.
- Jó reggelt - köszönt Chris, majd egy hatalmasat ásítva, kezeit az ég felé tárva nyújtózott egyet.
- Reggelt - dünnyögtünk anyuval valami hasonlót és tovább csináltuk a dolgunkat. Ő tovább tett-vett a konyhában, én pedig tovább böngésztem a közösségi oldalakat a telefonomon.
- Mi a reggeli? - kérdezte Chris, majd a nyakát nyújtva próbálta meglesni, hogy anyu vajon mit csinál reggelire.
- Amit csak akarsz - válaszolt, majd erőltetett mosollyal az arcán felénk fordult. Chris szeme azonnal felcsillant, látván, hogy nyert ügye van reggeli terén.
Elegem lett, így otthagytam a reggelimet, és a telefonommal felvonultam a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem az ágyamra. Ránéztem az órára, de még mindig csak hét óra volt. Úgy döntöttem, hogy elkezdek mangát olvasni. Le is vettem egyet az ágyam fölötti polcról az egyik kedvencemet, a Lovely Complexet, és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem, hogy mire feleszméltem, már 3/4 nyolc volt. Gyorsan hónom alá fogtam a mangát és a telefonommal együtt lerohantam a lépcsőn. Anya a kanapén ült, és nézte a tévét, miközben olvasott valamit.
- Chris? - kérdeztem anya hátától, miközben a táskámért indultam.
- Már elment - felelt anya olyan stílusban, amit nekünk máskor mindig kikér magának.
- Na de jó - morogtam az orrom alatt, amit anya szerintem már nem is hallott meg.
Gyorsan felkaptam a cipőmet, és elvettem egy banánt a gyümölcsöstálból, majd a mangával együtt bedobtam a táskámba. Odaköszöntem anyának és már kint is voltam a házból. Előttem siető fiatalok rohantak az iskolába. Nyilván ők is elaludtak - gondoltam magamban. Bedugtam a fülhallgatót és sietősre vettem a lépteimet, nehogy elkéssek. Egy tíz perce sétálhattam, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Összerezzentem ijedtemben, kikaptam a fülhallgatót és megfordultam. Egy magas, jóképű, fekete hajú fiú állt mögöttem, acélbetétes bakancsban, óriási hajkoronával, amit egy fekete, nagy karimájú kalappal próbált visszatartani.
- Szia - üdvözölt egy mosollyal.
- Szia.
- Sétálhatok veled a suliig? - kérdezte kicsit zavartan, bár a mosolya változatlan maradt.
- Öhm... Persze - válaszoltam szintén zavarodottan, majd elsöpörtem egy tincset a szemem elől. Ekkor láttam meg egész jelenét, ami hogy is mondjam. Meggyőző volt. Kezeit visszahelyezte a zsebébe, majd lassan elindultunk. Néma csendben battyogtunk egymás mellett. Amikor már úgy éreztem, hogy a kínos csend a koordinációs képességeimet is akadályozza, megálltam egy pillanatra és felé fordultam.
- Bocsi, de nem hallottam a neved - közöltem kissé ironikusan.
- Talán azért, mert nem is mondtam - vágott vissza. Nem nézett rám, tovább sétált, és az utat fürkészte. A szája sarkában pimasz mosolyt véltem felfedezni.
- Akkor közölnéd velem, hogy ki is vagy? - kérdeztem már kissé felháborodottan.
- Bocsánat. Lucas vagyok. Lucas Thomson - megállt, majd picit megemelte kalapját.
- Sophie. Sophie Parker - nyújtottam a kezem.
- Sophia, nemde bár? - rázta meg a kezem.
- Csak Sophie - közöltem.
- Kár lenne ilyen szép névből egyetlen betűt is kihagyni - mosolyodott el még mindig a kezemet tartva.
Zavartan visszamosolyogtam, majd elengedtem a kezét. Továbbindultam, de ő lefagyott pár másodpercre. Észbe kapott, és hosszú lábaival két lépéssel be is ért. Éreztem, hogy egész úton engem néz a szeme sarkából, de ahányszor csak felnéztem rá, elvonta a tekintetét, és a másik irányba nézett., ugyanakkor az apró mosolya sosem tűnt el. Eléggé kellemetlen volt a helyzet, de nem szóltam egy szót sem róla. Nem beszéltünk többet az iskoláig, de amikor az iskola nagy, vasból kovácsolt, íves kapujához értünk, kénytelen voltam idilli sétánknak véget venni.
- Nos, majd még találkozunk - álltam meg vele szemben és néztem a felém tornyosuló alakjára.
- Ebben biztos vagyok - kacsintott egyet és még szélesebbre húzta a száját.
Hajamat birizgálva intettem egyet, miközben hátráltam két lépést, majd megfordultam és az iskola ajtaja felé vettem az irányt. Fújtam egyet, bár a tarkómon még mindig éreztem a tekintetét, és ez számomra nagyon nyugtalanító volt. Oldalra tekintve a szemem sarkából láttam a srácot, aki a tegnapi reggelemet megkoronázta. Imádkoztam magamban, hogy ma ne találjon meg, de sikeresen bejutottam az épületbe. A folyosóra érve elővettem a táskámból az órarendem, és rájöttem, hogy az első órám elméletileg biológia. A térképet szuggerálva próbáltam rájönni, hogy mégis hogy jutok el a teremig. Nagy nehezen megtaláltam, majd a lépcsőt megcélozva próbáltam feljutni a másodikra. Nehezebben ment, mint gondoltam, mert a diákok szeretnek tömegben járni, így körülbelül minden gyerek vállával a suliból találkoztam, mire feljutottam a lépcsőn. Miután beléptem a terembe, egy pillanatra minden tekintet rám szegeződött, viszont mivel nem voltam túl érdekes számukra (meglepő módon), ezért nem is foglalkoztak velem egy másodpercnél többet. Szokásomhoz híven ismét megcéloztam az utolsó padot. Mire becsengettek, ismét hálát adtam, hogy minden hely betelt, a mellettem lévő széket leszámítva. Miután a tanár belépett a terembe, körbetekintett rajtunk.
- Jó reggelt, gyerekek - köszönt, majd a szekrényhez lépett. Ahhoz képest, hogy még csak reggel nyolc óra volt, az ingét már teljesen átizzadta, és a haja is tincsekben tapadt a homlokára. Egész jóképű, harmincas éveiben járó fiatalember volt. Elővette a könyveket a szekrényből. - Ezeket légyszíves osszátok ki - mutatott az eső padban ülő két lányra. A két lány nagy nehezen felállt és szívességet tevő stílusban megfogták a könyveket és mindenki asztalára ledobtak egyet. Amikor az én padomhoz ér az egyik, a könyvet lecsapva kopogást hallottunk. Mivel senki nem foglalkozott vele, a kopogás megismétlődött.
- Tessék - szólt ki a tanár - Szabad!
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón egy magas, kalapos alak. Lucas volt az.
- Jó napot, Tanár úr! Elnézést. Lucas Thomson vagyok - vette le a kalapját. A teremben megállt a levegő. Minden tekintet Lucasra szegeződött. Lucas személyesen átvette a tanártól a könyvét, és a tanmenetet.
- Gyerekek, mivel Mr. Thomson és családja most költöztek ide, ezért üdvözöljetek még egy új osztálytársatokat, Lucast.
Lucas gyanútlanul körbetekintett a teremben, de egy pillanatban megállt a tekintete. Rajtam. Ugyanannyira meglepetten nézett rám, akárcsak én őrá.
- Úgy látom, pont számodra maradt fent az utolsó szék. Foglalj helyet - utasította a tanár.
A fiú kissé megdöbbenve bámult körbe, majd laza mozdulattal megigazította a táskáját a vállán, majd komótosan elindult a helye felé. Vagyis felém.
- Nos, most már két új osztálytársat is kaptatok. Szavatok nem lehet - vigyorgott vadul a tanár. - Két nap alatt két új barát! Micsoda világ! Örülhetnétek egy kicsit jobban, az én koromban ilyen még nem volt!
- Mintha én szánt szándékkal jöttem volna ide - gondoltam magamban, persze nem mondtam ki.
Lucas közben odaért mellém, de nem ült le, hanem megállt a szék mellett. - Szabad? - kérdezte.
- Látsz máshol helyet? - kérdeztem vissza gúnyosan, de amint kimondtam, meg is bántam. Lehet a reggeli találkozásunk után nem így kellett volna hozzászólnom. Lucas nem válaszolt, kifejezéstelen arccal leült a mellettem lévő székre, és a kalapját maga elé rakta.
A tanár odalépett a táblához, megfogott egy krétát és nagy betűkkel a táblára írta: "MR: IRON SHAWN". - Nos, gyerekek, én Mr. Shawn vagyok. Remélem idő közben, természetesen munka mellett, össze tudunk kovácsolódni. - mondta, majd a saját, szakadt könyvét is elővette.
Mr. Shawn olyasfajta tanár volt, akit mindenki szeretett, mert fiatalos volt, ezáltal könnyen szótértett a fiatalokkal, viszont minden diáklány szívesen le is feküdt volna vele. Kivéve persze engem. Engem legkevésbé hatott meg a "szexi" Mr. Shawn, de nem különösebben más férfi egyed sem.
Mr. Shawn egész órán a jövőbeli feladatainkkal szembesített és próbált ismerkedni, már aki engedte. Én hátul, a sarokban próbáltam nem-létezemet játszani. Reméltem, hogy Lucas ezúttal nem olyan szűkszavú lesz, mint reggel, de tévedtem. Egész órán az állát a maga elé letett kalapon pihentette, és amint megszólalt az utolsó csengő, felpattant és szélsebesen kiviharzott a teremből. Zavarodottan összepakoltam a cuccaim, majd én is kiindultam a teremből. A nap folyamán többet nem is láttam, így amikor véget ért a nap, magányosan állva az iskola kapui előtt jutott el a tudatomig, hogy bizony ma is egyedül megyek haza.
Így bedugtam a fülhallgatót, feltettem a napszemüveget, és a nappal szemben, magányosan sétáltam hazafelé. Otthon egyenesen a szobámba indulva, folytattam a reggel elkezdett mangát. Fél óra sem telt el, csengetést hallottam lentről. Anya épp kinyitotta az ajtót, amikor odaértem a lépcső tetejére.
- Nem... ez nem lehet... ez teljességgel lehetetlen... - suttogtam magamnak a félhomályban.
Fentről letekintve, egy anyára tornyosuló kalapot láttam meg.
- Jó napot kívánok, Lucas vagyok. És Sophiát keresem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése