2015/07/03

III. Újra a gitárommal

- Gyerünk! Indulj már!... - adtam ki a a parancsot a lábaimnak, de képtelenek voltam megmozdulni.
Miután a lábaim végre szót fogadtak lassú, de mondhatni magabiztos léptekkel közeledtem a bejáratot elálló diákcsoport felé, abban reménykedve, hogy majd utat tudok szorítani magamnak.
- Hé, te! - hallottam valaki éles kiáltását a fülem mögött. Nem tudom, honnan, de mégis éreztem, hogy nekem szól. Ezért megpördültem a tengelyem körül, és egy két méter magas, szőke hajú fiúval kerültem szemben.
Elborzadva néztem végig a külsején, látva, hogy tele van márkás cuccokkal, és férfiasságát a legjobb telefonnal és a felállított hajára rakott sapkával fejezte ki. Elképzelni sem tudtam, hogy ez a srác mit akarhat tőlem, hiszen meg voltam róla győződve, hogy a telefonjának a névjegyzéke tele van jobbnál jobb kinézetű, ám mégis buta lányoknak a telefonszámával. A fiú arcán tisztán látni lehetett, hogy nem csajozni jött oda hozzám... De akkor mégis mit akarhat?
- Miért? - tette fel spontán ezt az egyszerű kérdést, majd végigpásztázott a világoskék szemeivel.
- Mit miért? - válaszoltam szintén kérdéssel, majd átfutott a saját öltözékemen a tekintetem, hogy mégis mi kivetnivaló van rajta.
- Miért kell ennyire gótnak lenned? Nem lehetnél normális, mint bárki más? Nézzél má' végig magadon! - kiabálta, mire az egész iskola minket nézett. Kezével gesztikulált, hogy nyomatékosítsa a szavait. Nem tűrhettem, hogy stílusomat, de főleg a becsületemet ennyire a földbe tiporják, így hát kiálltam a magam és az általam képviselt stílust mellett.
- Attól, hogy valaki feketét hord, nem feltétlenül gót... - suttogtam. Na igen. Ez volt az a nagy "kiállás" magamért. Sose voltam az ilyenekbe jó. Mindig úgy tettem, mintha ezek elmentek volna a fülem mellett, pedig mindig minden egyes sértés a szívemben egy aprócska tőr volt, amely minden egyes alkalommal újra és újra megcsavar valaki.
- Bocsika, nem hallom - szólt a srác, majd közelebb hajolt, kezét a füléhez téve nevettetett ki. Most már mindenki körénk gyűlt. - Látszik, hogy új vagy, emo - nyugtázta le a dolgot, majd otthagyott.
Én ott maradtam egyedül, miközben a tömeg még mindig körülöttem állt egy körben. Éreztem, ahogy felmegy a pumpa az agyamig, majd a vér annyira lüktet a fülemben, hogy nem hallottam a külvilágot. A kezeim ökölbe szorultak, feszesen lógtak a testem mellett. Szemeimmel óvatosan körültekintettem, kerestem a támaszt adó öcsémet, de nem láttam sehol. Így még mindig az iskolával háttal álltam, körülöttem diákok tömege figyelte minden egyes mozdulatomat és lélegzetvételemet, hogy mégis mit fogok erre lépni.
Elhatároztam, hogy nem fogok az első nap balhéba keveredni. Próbáltam megnyugtatni magam, kevés sikerrel. Úgy döntöttem, lehűtöm magam egy kis hideg vízzel. De hogy jutok túl a tömegen? Végül kifújtam a levegőt, majd erőteljes mozdulattal megfordultam és magabiztos léptekkel indultam előre, az emberek közé. Vállammal utat törtem magamnak, valakit mellkasba is vágtam, de nem nagyon érdekelt.
Noha nem ismertem magam az iskolában, reméltem, hogy a bejárathoz közel van egy mosdó. Ez így is volt. Berontottam, majd a csaphoz léptem. Végignéztem magamon a tükörben, és újra megállapítottam - mint mindig -, hogy amikor dühös vagyok, akkor bizony vörös is. Fülsüketítő csengő károsította meg a fülkagylóimat, jelezvén, hogy pontban nyolc óra, vagyis kezdődik a tanítás. Gyorsan megmostam az arcom, megtöröltem pár kéztörlőben, majd rohantam, bár magam sem tudtam, hogy hova.
Egyedül bandukoltam a folyosókon, egy táblát keresve, hogy mégis hova kéne mennem. Végül nem tudtam más megoldást találni, odamentem a portáshoz. Egy nagyon kedves, fiatal nő volt, aki segítőkészen bámult rám a szemüvege mögül.
- Elnézést - mondtam -, meg tudná mondani, hogy hova kell mennem órára? Új vagyok és nem nagyon ismerem a helyet.
- Persze - hangja épp olyan lágyan csengő és bajos volt, mint a kinézete. - Megmondaná a nevét, kedves?
- Sophia Parker - mondtam büszkén édesapám családnevét.
- Máris... - motyogta a nő, majd mindent bepütyögött a gépébe, és vártam, hogy keressen. - Meg is van. - mondta a nő egy idő után. - Itt van a tanmenet, plusz egy kis útbaigazítás, ha eltévednél. Most a 202-esbe kell menned - mondta, majd átnyújtott egy köteg papírt.
- Köszönöm szépen - hálálkodtam, majd átvettem a papírokat. - Viszlát.
- Sok sikert, kicsikém - szólt még utánam a nő, miután már elindultam.
Reménykedve indultam meg a második emelet felé, kezemben a suli térképével. Ez tiszta Roxfort... - gondoltam, majd tovább haladtam felfelé, a lépcsőn.
Mikor ott álltam a terem ajtaja előtt, elkapott a sokk. Mit fognak mondani, ha bemegyek? És ÉN mit fogok mondani, ha bemegyek? Ezek, és még hasonló kérdések kavarogtak a fejemben. Váratlanul, a testem rögtönözni kezdett, és bekopogtam a terembe. Odabent minden elcsendesült.
- Igen, tessék! - hallottam belülről egy nő hangját, nyilván a tanárét.
Nem volt mit tenni, kénytelen voltam benyitni. Megszorítottam a kilincset, és a kezemmel - melyet mázsás súlyúnak éreztem - lassan lenyomtam azt. Benyitottam, majd beléptem, de az ajtót nem csuktam be. Körültekintettem. Zömében huszonegyedik századi gyerek, akiket nyilván csak a haverjaik, a pia, a drog, meg a hasonlók érdekelnek. Gyorsan el is kaptam a tekintetem róluk, majd a tanárra meredtem, aki engem figyelt kíváncsi szemeivel.
- Ömm, izé... Elnézést, eltévedtem... - próbálta menteni a menthetőt. Mögöttem az osztály halkan kuncogott egy jót. Marha jó... - gondoltam magamban.
- Ön az új lány? - kérdezte, majd lehúzta az orráig a szemüvegét, és onnan stírölte végig a ruházatomat. Némán bólintottam. Úgy álltam ott, mint egy darab hús, ami arra vár, hogy a keselyűk megtalálják. - Talán nem tud beszélni?! Feleljen! Hogy hívják? Még köszönni sem köszönt! - háborodott fel a hisztérika, és ahogy gesztikulált, a szemüvege egyre jobban lecsúszott az orrán. Azt hittem, mindjárt leesik.
- De... - feleltem ismét, alig hallhatóan. - Sophia Parker vagyok.
- Csodás... - engedett meg magának a nő egy kis iróniát, majd az osztály felé fordult. - Nos, ő az új osztálytársatok, Miss Parker. Legyetek jó hozzá, meg a többi... - mondta, majd egy hesegető mozdulattal elzavarta maga elől a "gondot", vagyis engem. - Üljön le valahova - mondta végszóként és visszasétált a saját asztalához.
Gyorsan körültekintettem, hogy hol volna olyan hely, ahol nekem is nagyjából megfelel. Tudtam, hogy az első napnál az ülésrend nagyon fontos, hisz ott kell ülnöm egész évben. De nem nagyon volt választási lehetőség, csak leghátul, egy kettes pad. Hálát adtam Istennek, amiért megáldott egy egyedüli paddal, amit csak én birtokolhatok. Így az esélyét annak, hogy valaki hozzám szól, lecsökkentettem húsz százalékra.
Lassan hátrasétáltam. Amint mentem a padsorok között, éreztem - megint -, hogy mindenki engem néz. Próbáltam nem rá gondolni, mert ha rá gondolok, akkor mindig valami történik. Megbotlok, elesek, kiszúrom valaki szemét véletlenül, stb... Így leültem hátra, egyedül. Felraktam a táskám az asztalra, majd egy tollat és a füzetemet, ami olyan mindenes füzet volt; voltak benne dalszövegek, versek, történetetek, sőt, egy rész kottaként is funkcionált.
Röptében leírtam azokat az infókat, amiket a táblán láttam, majd a tanárra próbáltam figyelni... Gondolataim teljesen máshol jártak. Mégis milyen lenne az új házban, ha még apa is élne? Veszekednének a szüleink? Nem tudni. Majd a fantáziám olyan rocklegendákra kalauzolt, mint a volt Guns N' Roses gitárosa, Slash. Gondolkodtam azon, milyen lenne vele élőben találkozni, hogyan és miről tudnánk beszélgetni. Az álmodozásomból a tanár keltett fel.
- Jól van, mehettek szünetre - intett az ajtó felé, szabad utat engedve.
Nem figyeltem semmire, így azt sem tudtam, hogy miről volt szó órán. Nem láttam a táblán semmit, így összepakoltam a cuccom, megfogtam a táskám, és kiviharzottam a teremből. Lementem a büfébe, vettem egy innit, majd kiültem az iskola udvarára, tovább álmodozni. Mikor ismét megszólalt fülsüketítő csengő, visszaindultam a terembe.
A nap további rész ugyanígy telt. Lediktálták az órarendet, megkaptuk a könyveinknek az egy részét, majd mehettünk utunkra. A nap végén lesiettem a suli elé, és vártam Chris-t. Miután már 10-15 perce ott vártam, kezdtem gyanítani, hogy az "új haverjaival" elment valahova szórakozni. Csodás... -gondoltam magamban, majd hazafelé vettem az utat. Az utam szintén csendben telt, mint idefelé, majd mikor a házunk elé értem, megálltam. Vettem egy mély lélegzetet, és benyitottam.
- Szia anya! - kiáltottam, de éreztem, hogy a konyhában van, ezért megindultam a tányércsörömpölés irányába, és mint jól sejtettem, ott volt.
- Szia kicsim! - köszöntött, miközben éppen a szekrény legfelső polcáról akart leszedni valamit. - Milyen napod volt? - érdeklődött. Ettől a kérdéstől mindig is féltem. Most mit mondjak?
- Mondhatni jó volt... - védekeztem a záporozó kérdésektől, és a hűtő ajtajának menedékébe bújtam.
- Szereztél barátokat? - tette fel a vérfagyasztó kérdést. Úgy csapott, le mint a villám. Hirtelen és halálosan.
- Nem éppen... - mormoltam az orrom alá, majd a reggeli incidensre gondoltam. - Figyelj, én most felmegyek a szobámba, jó?
- Jó, menj csak... - sóhajtott egyet beleegyezésképpen.
Megfogtam egy két csokit, meg egy doboz narancslevet, ugyanis nem terveztem, hogy lejövök még normális emberek közé. Hiába, nem az a kommunikatív ember voltam a családban. Ezt a szerepet Chris töltötte be. Felmentem a szobámba, majd a gitáromat a kezembe véve - amit már vagy ezer éve nem használtam - leültem az ágyamra, és elkezdtem az akkordokat lefogni. Végül, egy fél óra alatt, minden az eszembe jutott, amit eddig tanultam. Kotorásztam az agyamban, hogy mit játsszak, míg az egyik kedvencem mellett döntöttem. Feltettem a fejhallgatóm, a jobb zene érdekében majd elindítottam Escape The Fate - The Flood c. számát. Csak úgy dübörögtek a húrok a szobámban, de én semmit nem hallottam a basszusgitárom csodálatos hangjából.
Estig csak is gitároztam, nem foglalkoztam semmi mással. Fél tizenegy körül elmentem fürödni. Mikor kiléptem a szobámból, láttam, hogy Chris szobájában ég a villany. Legalább hazaért - gondoltam, majd bementem a fürdőbe.
Mikor kész voltam, visszamentem a szobámba, ahol még folytattam a gitározást egy "kicsit" és hajnali egy óra körül végre nyugovóra tértem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése