2015/07/02

II. Az első reggel...

Az éjszaka folyamán valahogy sikerült visszaaludnom.
A telefonom ébresztett. A borzalmas körülmények után mégis sikerült viszonylag nyugodtan felkelnem, és már a lábaim is szót fogadtak. Miközben kinyomtam a telefonból szóló Avenged Sevenfold - Bat Country című számát, felvettem a reggeli hűvösben a puha köntösöm. Komótosan a fürdőszoba felé mentem, majd megmosakodtam, fogat mostam. Miután felöltöztem, Lementem reggelizni. Anyu és az öcsém már ott voltak. Előszeretettel készítették a finom palacsintát, pont úgy, ahogy szeretem, gyümölccsel a tetején. 
- Jó reggelt - köszöntem, majd leültem a konyhapult egyik bárszékére. Töltöttem egy pohár narancslevet, és azt kortyolgatva hallgattam anyukám és az öcsém közötti civakodást.
- ..., de kicsim muszáj menned. Ha nem mész iskolába, buta maradsz és majd mindenki ki fog nevetni - próbálta anyu megnyugtatni az öcsémet, Christophert. 
- De anya! Nem akarok iskolába menni! Majd itthon maradok. Tudok magamra vigyázni - érvelt Chris. 
Chris-nek ugyanúgy új suliba kellett mennie, mint nekem. Velem ellentétben neki annyi mázlija volt, hogy míg ő gólyaként kilencedik osztályban, én tizenegyedikben folytattam tanulmányaimat. Az öcsém volt a leglustább ember a földön, egész nap csak a haverjaival lógott. Mindeddig. Azonban most, hogy Chicago-ba költöztünk, újra kellett kezdeni az életünket. A ház tele volt kipakolatlan dobozokkal, noha a a ház nagy volt. Avval ellentétben, hogy a házunk akkora volt, mint egy labirintus, nem lehetett háziállatunk. Anyu allergiás a macskaszőrre, de más állatot pedig nem akart. Így hát maradtunk hárman a lakásban; anyu, az öcsém (aki elment egy háziállatnak) és én. 
- Avval tisztában vagyok, hogy tudsz magadra vigyázni, de akkor is mész iskolába. A vitát lezártam. - fejezte be anyu a csetepatét, majd elém tolt egy tányért, rajta meleg palacsintával. 
Az öcsém morogva nyugtázta a dolgot, majd felment a szobájába, hogy összepakolja a cuccát. Én lassan ettem a reggelimet, miközben csekkoltam a közösségi oldalakat, hogy a volt osztálytársaimnak milyen az első napja. Rengeteg selfie árasztotta el az oldalakat, miszerint "utálom a hétfőt"... Gyors mozdulatokkal görgettem lefelé, majd eleget látva lecsaptam a telefont az asztalra. 
Miután megettem a reggelimet, én is felmentem a cuccomért. A táskámat megpakoltam különféle fölösleges cuccokkal. Utoljára ránéztem a sarokban fekvő gitáromra, ami csak úgy sírt utána, hogy valaki végre játsszon rajta. Majd, ha hazajöttem, gondoltam magamban, majd ezeket a gondolatokat a hangszer felé irányítottam. 
Lebattyogtam a lépcsőn, majd nehézkesen felhúztam a cipőmet. 
- Chris, gyere már! Elkésünk! - kiabáltam fel a lépcsőn, de semmi válasz nem jött. Már megindultam volna az emelet felé, de akkor borzasztó nagy puffanással egyetemben Chris megjelent a lépcső tetején. A hang mellé egy nagy grimasz jelent meg az arcán.
- Ez meg mi volt? - érdeklődtem, majd a hang irányába mutattam. 
- Passz, de biztos nagy rumlit csinált - vonta meg a vállát, majd lesuhant a lépcsőn. Felkapta a tornacsukáját, a táskáját a vállára csapta. - Mehetünk. - mosolygott. 
- Idióta - nevettem, majd beletúrtam kusza, selymes, szőke hajába. Fura genetikai dolgok történtek nálunk, a családban. Mindenkinek szőke haja volt, anyutól kezdve apuig - aki már hat éve halott volt -, csupán nekem volt hollófekete hajam. 

Amint kiléptünk az utcára, sok diákot pillantottunk meg, akik az úton rohangáltak vagy éppen az út egyik oldaláról a másikig kiabáltak egymással. Hiába, ez volt az első szeptemberi hétfő, amit mindenki hivatalosan is utált. 
Mi nem sulibusszal mentünk, hanem gyalog, ugyanis a suli csak pár saroknyira volt tőlünk, így 10-15 perces séta alatt oda lehetett jutni. A járdán egymás mellett csendesen sétáltunk, és éreztünk a tarkónkon az itteni gyerekek tekintetét, amint minket méregetnek. Chris-t ez annyira nem zavarta, ugyanis mindig is élvezte ha megnézték, főleg ha azok lányok voltak. 
Mire az iskolához legközelebbi sarokhoz értünk, Chris felém fordult.
- Figyu, én odamegyek a velem egykorúakhoz lespannolni, ok? - meresztett rám bociszemeket.
- Ja, oké, persze... - motyogtam valami ehhez hasonlót, ugyanis az émelygés szélén álltam. - Szia.
- Csá! Találkozunk otthon - mondta, majd el is indult egy csoport felé, ahova - láthatóan - már rögtön be is fogadták.
Én tovább sétáltam egyedül, majd mikor a suli elé értem, megtorpantam egy pillanatra. Az óriási iskola küklopszként tornyosult felém. A magasból méregetett. 
- Na jó. Vágjunk bele... - biztattam magam alig hallhatóan, miközben a szédülés egyre erősebb lett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése